Utazàs ez az élet – egyszer viharosan tajtékzó, màskor meg nyugodt és csöndes tengerén -, ahol azonban mi vagyunk az út és az úton haladó vàndor is. Utazásunk valódi célja legtöbbünk számára elveszett. De vajon kell e emlékeznünk valamire is? Vagy csak élni az életet, ahogyan képesek vagyunk rá…? Csak lenni mint a sejt a szervezetben és csak tenni azt, amire hivatottak vagyunk. De vajon mire vagyunk mi emberek valóban hivatottak? Ezer éve keressük a vàlaszainkat arra, hogy honnan jövünk…; hogy mivégbôl vagyunk itt a Földön…; és hogy merre haladunk (ha haladunk valami felé egyáltalán!) Vagy csak a mindent megsemmisitô halál vár ránk?

 

Annyi elmélet mára ahány ember! Vérizzadásosan gondolkodik a fej, keleti módszerekkel tréningezzük a szivet, hogy végre szólaljon már meg! A sokat emlegetett belsô csöndet faggatjuk, hogy meghallhassuk a nekünk szóló útmutatást. Lelkünk hangját! Végigzongorázzuk az egész lehetôségtárat, kapkodó meditációkkal eszetlen zöldségállapotokat hajszolunk, mert ki akarjuk facsarni a válaszainkat a Teremtésbôl. Még utoljára! Mert – gondoljuk (és úgy tünik), hogy - elveszni látszik a Föld mindenestül velünk, emberekkel együtt! Hajkurásszuk a mindentudó könyvek százait, olvasunk és írunk, mert nem nyugszunk bele abba, ami esetleg nem ránk tartozik.

 

Mi nem egyetlen sejt, építôkô akarunk lenni, hanem az egész szervezet. Nem birunk belenyugodni abba, hogy az Univerzum számára az ember egy eszköz, mellyel pontosan nekünk üzen. Mi magunk akarunk az Univerzum lenni. Felütötte a fejét a pánik. Rettegünk a lehetôségtôl, hogy elveszünk, hogy megsemmisülünk. Hogy egyre kevesebb már, amibe megkapaszkodhatunk. Rettegünk, mert amibe legjobban kapaszkodunk, azáltal borulunk leginkább. Eltüntek a biztonságot jelentô megnyilvánulások, a garanciák, imbolyognak a szavak jelentései, az érzelmek és gondolatok áradásai… Félünk a mindenen áthatoló sebességtôl mely testi és lelkiegyensúlyunkat fenyegeti, félünk hallgatni, de mégjobban megszólalni. Szavaink elveszítették eredeti jelentésüket. Ugy érezzük, hogy a velünk szembenálló világ rettenetesen megkeményedett ezért mi is keményekké és magunkba fordulókká váltunk. Szemben állunk egymással. Nem egymásért, hanem egymás ellen! Karjaink már nem képesek mozdulni önkéntelenül a segítség nyújtásra. Hangszinünk megmerevedett, legtöbbször erôs, és parancsoló, szavainkkal tôröket döfünk egymásba, miközben meg vagyunk róla gyôzôdve, hogy gyógyítjuk környezetünket…

Azt írja az a sokezer könyv, hogy valamikor EGY-ségben éltünk a Teremtôvel. Vajon melyik volt ez a pillanat? Adamé, Évàé? Az emberiség történelme nem a Harmóniáról szól, hanem a folyamatos harcról, ahol egyik ember a másik fölé akar kerekedni, a cél mindíg a hatalom megszerzése a másik emberrel szemben. Évezredek óta félelemben tartjuk egymást ilyen olyan eszközökhöz folyamodva, csak hogy a mi kezünkbe összpontosulhasson az Erô. (S napjainkra már a Világmindenséget kormányzó erôt is meg akarjuk kaparintani!) Ha ez így van, (márpedig így van) akkor talán nem is lehetséges elérni azt a Harmóniát, mert az csak két emberé volt, az elsôé, és nekik is csak egy darabig jàrt ki.  

Egység, Harmónia, Tudás. Ha ilyen sötét a helyzet, akkor minek írni, olvasni, minek a jóságoskodás, az együttérzés. Minek mindenféle meditációt, új életmódot betanúlni, felfele kapaszkodni Isten, a Teremtô felé, minek a Fény és Tisztaság útján botorkálni!? Vajon milyen EGY-ségrôl van itten szó? Milyen Harmóniáról, s legfôképpen milyen Tudásról?! Lehetséges e még az, hogy a Föld emberisége  megfelelôen értelmezi ezeket a szavakat mint Egység/Harmónia/Tudàs...; képes e az ember az Egység, a Harmónia, a Tudàs útján élni és cselekedni...? 

Én azt mondom: IGEN, még mindíg lehetséges mindez. És az is, hogy szinte az utolsó órában megváltoztassuk a Föld Sorsát, ami eddig is tôlünk, emberektôl függött.  Ha másért nem, hát a kölcsönös és àltalànos félelem miatt végre megértjük, hogy mit kell tennünk. Egyenként, mindennapi életünkben megcselekedve AZT, ami mindenkoron meg kellett volna cselekednünk. Szeretet által élni. Csak fogjunk már hozzá és egyetlen szempillantás alatt visszaránthatjuk az egész Földet a rettenetes megsemmisülés torkàból...

Már le is írtam szinte mindent, ami szándékomban állt. De nem vagyok egyedül ezzel, mert az emberiség történelme során leírták már ezt többen. Mégsincs foganatja. Sôt, egyre embertelenebb az, amit puszta megszokásból emberi életnek nevezünk. Mert csak elolvassuk a sorokat, de nem értjük. Ha értjük is, de nem cselekedjük meg. Pofon egyszerü volna pedig, hogy egy jobb, egy emberibb világot teremteni magunk köré. 

Errôl majd legközelebb írok...

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
DIMENZIÓVÁLTÁS? - © 2008 - 2024 - babi-babujaju-gondolatai.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat